Alfieri, Vittorio
Vittorio Amadeo Alfieri gróf (Asti, 1749. január 16. – Firenze, 1803. október 8.) olasz drámaíró, költő és író – az olasz Settecento legnagyobb tragédiaírója. 20 melodrámát és 6 vígjátékot írt. Az olasz tragikai irodalom úttörőjének tartják, dicsőségét leginkább annak köszönheti, hogy munkáival igaz haza- és szabadságszeretetet ébresztett honfitársaiban. Mindig a magasztosért rajongott, hőseit merev heroizmus jellemzi; darabjaiban kerülte a cicomát, fölösleges sallangot, ami előadásukra is nagy befolyással bírt. Vígjátékai korántsem oly sikerültek, mint tragédiái, többnyire politikai tendenciájuk van és hiányzik belőlük a komikum. További munkái közül különösen szatírái érdemelnek említést, de írt ódákat, szonetteket, epigrammákat, vegyes költeményeket, valamint egy hőskölteményt L’Etruria vendicata címmel. Prózái közül különösen említésre méltó teljes őszinteséggel megírt önéletrajza, melyet csak halála előtt négy hónappal szakított meg.
Minden idők legnagyobb olasz tragédiaköltője, Vittorio Alfieri újabb két, magyarra fordított tragédiája olvasható az Eötvös Klasszikusok új kötetében. A Filippo és a Mirra alkotójuk legjelentősebb művei közé tartoznak, a Mirrát a modern kritika egyenesen Alfieri drámai főművének tekinti a Saul mellett.
A Misogallo az olasz és a világirodalom egyik legkülönlegesebb remekműve. Mérföldkő: ezzel a művel kezdődik a risorgimento, de legalábbis irodalmilag vele válik tudatossá. S mint ilyen: halhatatlan, feledhetetlen, örök érvényű, mint általában a remekművek. A Misogallo együtt a Szatírákkal a keresztény Európa erkölcstanának kódexe. Vonzó és érdeklődést keltő: párizsi, franciaországi, európai napló, amely az 1789–1798 közötti évtized napjaiban készült.
A felülmúlhatatlan szépségű és erejű drámák egy tehetséges fiatal debreceni műfordító Juhos Lóránt ihletett tolmácsolásában és Alfieri legértőbb magyarországi kutatója, Madarász Imre bevezető tanulmányával lépnek a magyar publikum elé.
Vittorio Alfieri (1749-1803) az olasz irodalomnak nemcsak a legnagyobb tragédiaköltője és a legnagyobb önéletírója volt, de az egyik legnagyobb lírikusa is. A petrarkizmusnak egyszerre volt utolsó nagy képviselője és megszüntetője, a Tasso és Foscolo között eltelt több mint két évszázadban nem akadt hozzá fogható lírai költő.
Vajon mit jelentett a „két Róma” öröksége a „harmadik Rómáért” az egységes Olaszország fővárosáért harcoló olasz hazafiaknak a felvilágosodás és a nemzeti megújhodás, a risorgimento korában? Ezt a kérdést vizsgálja új könyvében a neves magyar italianista.