Klimt, ​Schiele, Kokoschka és Bécs festészete 1900 körül

A ​tizenkilencedik-huszadik század fordulója egész Európában ellentmondásokkal teli, válságos idő. A korszakváltás harsonái leghangosabban Bécsben – Schönberg zenéjében, Freud pszichoanalízisében – szólaltak meg. 1897-ben tizenkilenc festő, szobrász és építész, aki hitt a művészet világmegváltó erejében, önálló csoportot alapított, a Seccessiont. Az élet egészét akarták átalakítani, a csészétől a palotáig, nem ismertek különbséget magasrendű és „tömegművészet” között. A szecesszió mesterei emelték nemzetközi színvonalra az osztrák művészetet, ők nevelték a következő generáció alkotóit, az expresszionistákat. A sors fintora, hogy az első világháború küszöbén éppen ez a fiatal nemzedék veszítette el hitét a művészet erejében, reményét a kaotikus állapotok megváltoztatásának lehetőségében. 
A magyar olvasó számára egyszerre lesz ismeretlen és ismerős a dualizmus korának osztrák művészete. Bécs hozzánk mindig a legközelebbi művészeti központ volt., festészetünket a közvélemény mégis szívesebben kapcsolta Párizshoz. Az osztrák szecesszió gondolataiban, céljaiban, az akadémizmus elleni harcában a Monarchia művészeti életének általános problémáit ismerhetjük fel. 
Sármány Ilona könyve eligazít a korszak szellemi áramlatainak szövevényében, buktatóival együtt bemutatja a szecesszió térhódítását és az európai viszonylatban is kimagasló osztrák expresszionizmus áttörését. Képelemzéseiben a legnagyobbak – Klimt, Schiele, Kokoschka, Schönberg – művei mellett helyet kaptak azok a jelentős művészek is, akik mára talán már kissé feledésbe merültek.