Tokaj-Hegyalja alulnézetben

Évtizedek óta járom a tokaj-hegyaljai pincéket, de csupán néhány éve döbbentem rá magam is, hogy milyen sok mindent elfed a penész, meg a sötét. Korábban csak a pince tudta biztosítani a borok erjedéséhez, érleléséhez szükséges hőmérsékletet és páratartalmat, illetve a borkezelési eszközök, anyagok hiányában a borok stabilitása, tisztasága csak hosszabb fahordós érlelés után tudott kialakulni. Manapság a klimatizált felszíni tárolók, a hűthető-fűthető tartályok, a derített-szűrt borok palackos érlelésének korában néhányan nyűgnek, felesleges költségnek érzik a pincék használatát. A piacnak szánt üzenetek közül kimarad a pincék egyedisége, sokan úgy gondolják, hogy nem igazán alkalmas helyszín a borkóstolásra, és nem akarnak hamis pincei romantikát terjeszteni.

Az UNESCO 2002-ben a Tokaji borvidéket világörökséggé nyilvánította a „kultúrtáj” kategóriában. A cím odaítélése során az úgynevezett „egyedi, egyetemes értékek” voltak a fő érvek, amelyek magukban foglalják „a 13. századtól folyamatosan épülő pincék, pincerendszerek egyedülálló sűrűségét, a több ezer objektumból álló pinceegyüttest”.

Az országosan elismert műemlékek, a helyi védelem alatt álló objektumok listája sem tükrözi a valós helyzetet. A 150 éves épület falán ott a „Műemlék” tábla, és támogatást kapott a felújításra, ugyanakkor arról, hogy alatta van egy 500 éves pince, sem a hatóságok, sem a közvélemény nem tudnak. Közben a pinceállomány folyamatosan pusztul.

Most, amikor a Tokaj-Hegyalja Világörökségi Kultúrtáj Gondnoksága teljes körű pincekataszteri felmérésre készül, célszerű lenne nem csupán geodétai, bányamérnöki szempontok szerint hosszukat, elhelyezkedésüket, műszaki állapotukat megismerni, hanem egyúttal azokat, a rejtett értékeket is dokumentálni, amelyekre az itt következőkben kívánok példákat bemutatni.

Tokaj-Hegyalja mai eredetvédelmi határai az 1735-ös előzmények után a XIX. század végén rögzültek. Ez a jogi határ a korábban átjárható térség pinceépítészeti gyakorlatát is megváltoztatta. Míg a filoxéravész utáni rekonstrukció során a pincék is megújultak, a szigorú határon kívül maradt pincék ma is őrzik a 150-200 év előtti állapotokat. Ez érvényes a Hernád-völgyben északra húzódó „szamorodni folyosó” mentén az időszakos tárolásra használt kereskedelmi pincékre, és a mai Szlovákia területére is. Az érintett települések szlovák nevét az első említéskor megadom.

Ebben a munkámban nem foglalkozom a pincék lejáratával, a „kápolnákkal” és a nyugat-európai típusú épített pincékkel, ahol a kiásott gödör fölé húznak egy ívet, és fölé esetleg épül egy borház, lakóház. A tokaj-hegyaljai pincék többségét ezzel szemben vájt, bányászott, szűk folyosók jellemzik, 1-2 sor hordóval. Célom elsődlegesen az, hogy a vidék pincéinek jellegzetességeit, értékeit összegyűjtve érveket, eszközöket ajánljak – nemzeti kincsünk – a tokaji bor ügyének előbbre vitelére.

Szeretném előrebocsátani, hogy nem vagyok sem geológus, sem építész, sem történész, sőt még professzionális fotós sem. Az egyes pincék történetét, az általam észre nem vett részleteit elsősorban a tulajdonosoknak lenne érdeke teljeskörűen feldolgozni, és honlapjukon, illetve a helyszínen bemutatható állapotban tartani, azt a borértékesítés támogatására felhasználni. Ha ez a munka folytatódik, akkor remélhetőleg meg lehet találni a pincék jogi védelmére a szabályozási megoldásokat, illetve a megfelelő támogatást is ezen értékek megőrzéséhez.

Sátoraljaújhely, 2024. július

Müller István

Agroinform Kiadó (Inform Stúdió), 2024.

Írta: Müller István

Kapcsolódó témakör:

Helytörténet - Borsod-Abaúj-Zemplén megye