Apollo Könyvtár–sorozat
A Húsvéti krónikáról átfogó elemzés a mű első kiadása (Rader, 1615) óta eltelt közel négyszáz évben nem készült. A Chronicon Paschaléról elsősorban tudományos lexikonok szócikkei, valamint a különböző kiadások és fordítások elé írt előszók, továbbá néhány, az ókori és középkori történetírást tárgyaló munka rövid fejezete igazít el.
A Hermés Trismegistosnak tulajdonított nagyszámú, főleg görög nyelven fennmaradt értekezés rendkívül fontos forrás az ókori filozófia és vallás történetének megértése szempontjából. Jelen kötet az első olyan magyar nyelvű monográfia, amely a hermetikus irodalom főbb problémáit járja körül.
Prudentius az ókori latin kereszténység legnagyobb költője. A késő ókor, amelyben a mai Európa megszületett, műveltségét tekintve egyaránt része az ókornak és a középkornak. Így Prudentiust, a nagy római költőt, aki római öntudattal ír és műveiben a klasszicitás minden lényegi ismérve megtalálható, ugyanakkor az első nagy középkori keresztény költővé teszi mindaz, ami költészetében más – de nem értéktelenebb –, mint az aranykori alkotókéban.
Rhamnoszi Antiphón a perzsa háborúk korában született, és élete egészen a demokrácia négyszázak által történt megdöntéséig tartott, melyben, úgy tűnik, tevékeny szerepet vállalt. A négyszázak bukása után hazaárulásért feljelentették, elítélték, és miután az árulóknak kijáró büntetéssel sújtották, temetetlenül kivették, és leszármazottaival együtt jogfosztottá nyilvánították.
Mi a kardal, hogyan viszonylik más antik műfajokhoz, s miben különbözik az újkori lírától? Mit tudhatunk a legrégebbi kardalról, Alkman szüzek karára írt költeményéről? Miért Pindaroszt tartották a legnagyobb kardalköltőnek? Tényleg rosszabb költő nála az ifjabb Bakkhülidész? Hogyan hatott a görög kardalköltészet a felvilágosodás koráig, s miért áldozott le csillaga? Ezekre és ezekhez hasonló kérdésekre keressük a választ a könyvben, melyet bárki haszonnal forgathat, aki érdeklődik az antik irodalom iránt.
Claudius Claudianus hányatott korának, a késő ókornak elismerten legnagyobb költője volt, akinek teljesítményét egészen a 19. századig az utókor is sokra tartotta. Gazdag életművéből a jelen monográfia az eposzokkal, a legtekintélyesebb antik műfajhoz tartozó költeményekkel foglalkozik.
Virgilius Grammaticusnak két műve maradt ránk: az Epitomae (tizenkét kivonat) és az Epistolae (nyolc levél Julius Germanus diakónushoz). Könyvünk a szerzővel foglalkozó első és ez idáig egyetlen magyar tanulmányként bemutatja a Virgilius-kutatás eddigi eredményeit, s a két mű filológiai igényű fordításán keresztül ismerteti az értelmezés lehetséges útjait.
A kötet lapjain az olvasó az archaikus (és kisebb részben a kora klasszikus) római irodalom kevésbé közismert, de annál izgalmasabb fejezetébe, a legkorábbi latin nyelvű Homéros-fordításokba és -feldolgozásokba nyerhet betekintést.
Kolophóni Nikandros két, mérgekről, mérgezésekről, illetve azok gyógymódjairól szóló hellenisztikus tankölteménye, a Thériaka és az Alexipharmaka nem számít közkedveltnek a filológusok körében. A költő művében megbújó gondolatok a gyógyításról, halálról, természetről, istenekről, őrületről és tudásról összetett világképre mutatnak rá, amely Nikandrost néhol szigorú, ám összességében pozitív életszemléletű szerzőként láttatja.
Az athéni Aischinés első törvényszéki beszéde Kr. e. 346/5-ben egy állítólagos egykori férfi prostituált, Timarchos ellen íródott, aki hiába számított tapasztalt és jó kapcsolatokkal rendelkező politikusnak, züllött múltja miatt Aischinés mégis alkalmassági vizsgálatot indított ellene. Bár szilárd bizonyítékkal nem tudta alátámasztani vádjait, színes történetek és ravaszul megválasztott érvek révén mégis polgárjogának elvesztésére ítéltette Timarchost.
A könyv Pindaros költészetének egyik jeles motívumával foglalkozik. Noha a szem és tekintet költői erővel felruházott metafora Pindarosnál, monografikus feldolgozás eddig nem született a témában. Pindaros költői világának valamennyi szereplője rendelkezik a szem és tekintet valamilyen formájával.
Ferenczi Attila könyve a római irodalom ezüstkorának a klasszicizmus és modernitás fogalmi dualizmusába belezavarodott olvasóját segíti ki a gödörből: világossá teszi, hogy Valerius Flaccus Argonauticája éppen azért jó eposz, mert azáltal modern (sőt posztmodern!), hogy klasszicista.