García Márquez, Gabriel
Gabriel José de la Concordia García Márquez (Aracataca, 1927. március 6. – Mexikóváros, 2014. április 17.), Nobel-díjas kolumbiai író, újságíró, kiadó és politikai aktivista, a „mágikus realizmus” leghíresebb írója a kolumbiai El Espectador napilap riportereként kezdte pályáját. Az ’50-es években kezdett publikálni. Az 1955-ben cikksorozatként megjelent Egy hajótörött története után Kolumbiában nem volt többé biztonságban, Rómában, Párizsban, Barcelonában, Caracasban és New Yorkban dolgozott tudósítóként, élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában töltötte, haláláig Mexikóvárosban élt. Fantasztikuma, képzelőereje és iróniája beleillik a sajátos latin-amerikai légkörbe, a maga teremtette Macondo „mikrotársadalmába”, ahol több regénye is játszódik. Leghíresebb regénye, a Száz év magány 1967-ben (magyarul 1971-ben) jelent meg, és több mint tízmillió példányban kelt el. Regényeiért és novelláiért 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat.
Egy írástudatlan katonatiszt vetélytársaival leszámolva teljhatalomra tesz szert, majd minden erejével és praktikájával ragaszkodik a hatalomhoz, hogy végül az ő története is az enyészeté legyen: García Márquez regénye a diktátorok jellemrajzát és a diktatúrák természetrajzát érzéki módon, bravúrosan áradó hosszú mondatokkal jeleníti meg.
A szerelemről és más démonokról (Del amor y otros demonios) egy börtöncellába álmodott égi és földi szerelem elbeszélése a García Márquez regényeiből jól ismert trópusi helyszínen, a történelmi és a mesebeli idő metszéspontjában, barokk szentek és afrikai istenségek vigyázó tekintetének kereszttüzében.
A Nobel-díjas kolumbiai író alapos történeti kutatások nyomán írta meg a latin-amerikai kontinensen „Felszabadító”-ként tisztelt Simon Bolivár történetét (El general en su laberinto).
Gabriel García Márquez novelláiban különcök és átlagemberek végtelenül szomorú, teljesen hihetetlen és nagyon ismerős történeteit követhetjük. A szerző képes rá, hogy kiszakítson térből és időből, és hirtelen a fülledt Dél-Amerikában vagy a mindig esős Macondóban találjuk magunkat. Történetei tele vannak mágiával, humorral és melankóliával.
Gabriel García Márquez magyarul eddig sosem publikált kötete, Az évszázad botránya, a szerző 1950 és 1984 között keletkezett cikkeiből válogat. A páratlan újságírói örökségnek emléket állító kötetet Scholz László fordította.
A polgárháború után egymást követő kormányok valamelyike tizenöt éve rendeletet hozott: nyugdíjat ígért a köztársaság egykori katonáinak, de a bürokrácia malmai lassan őrölnek - bajtársai lassan mind kihalnak körülötte, ám az ezredes konokul kimegy a postahajó elé minden pénteken, várja, hogy megjöjjön az értesítés a nyugdíja ügyében… hiába, az ezredes úrnak nincs, aki írjon.
Rendhagyó önéletrajzi regényében Gabriel García Márquez felnövésének és íróvá válásának történetét meséli el. A könyv különlegessége, hogy feltérképezi a világhírű író műveinek hátországát, bepillantást enged a művek önmagában is regényes keletkezéstörténetébe.
A rothadás bűze lengi be a fekvő falut, amely a kolumbiai polgárháború után néhány évvel látszólag békésen szunnyadozik. Ezt a baljós nyugalmat zavarják meg a rejtélyes falragaszok, amelyek reggelente megjelennek a házfalakon, s elindítják az események végzetes láncolatát.
A Bánatos kurváim emlékezete (Memoria de mis putas tristes) a szerző időskori remeke, amelyben a főszerep az öregedés gyászáé és a kortalan szerelem ünnepéé. A regény egy aggastyán és egy fiatal lány lehetetlen szerelméről szól.
Santiago Nasar kedves, dolgos fiú volt, ezért mindenkit kicsit kínosan érintett, hogy meg kell halnia. De nem volt mit tenni, a tisztességen esett foltot csak vérrel lehet tisztára mosni, ezért a falu népe együttes erővel bólintott rá a kimondott ítéletre.
A könyv cselekménye megtörtént eseményen, egy Dél-Amerikában korántsem szokatlan emberrablás történetén alapszik. A mű hőseit, tíz férfit és nőt fél évig tartották fogságban – az író pedig nyomozásba fogott: hogyan élték meg a történteket a legkülönbözőbb természetű, beállítottságú emberek; hogyan küzdöttek a hozzátartozók szeretteikért?
A Nobel-díjas író korai műve (Relato de un naufrago) egy hajótörött története, „aki tíz napig hánykolódott egy mentőcsónakban, étlen-szomjan, aztán a haza hősének kiáltották ki, szépségkirálynők illették csókjukkal, reklámkampányokban meggazdagodott, majd a kormány elfordult tőle, és egyszer s mindenkorra elfelejtették”.
A Söpredék (La hojarasca) García Márquez első regénye: 1954-ben jelent meg először. Ma persze már óhatatlanul a Száz év magány és társai felől olvassuk ezt a korai remekművet, annál is inkább, mivel a főszereplő, a regény elején már halott, titokzatos orvos annak idején Aureliano Buendía ezredes ajánlólevelével érkezett a regény helyszínére, az isten háta mögötti Macondóba.
Gabriel García Márquez regénye azok közé a művek közé tartozik, amelyek maradéktalanul igazolják jó előre beharangozott világhírüket. A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány (Cien anos de soledad) lapjain.
A regény (El amor en los tiempos del cólera) egy nagy szerelem története: a szépséges Ferminának választania kell két udvarlója, Florentino Ariza és Juvenal Urbino doktor között – a gyötrelmes szerelmi háromszög csaknem ötven éven át kitart, hogy végül csavaros megoldással záruljon.
A Tizenkét vándor novella (Doce cuentos peregrinos) helyszíne Európa: Barcelona, Genf, Róma és Párizs – de leginkább García Márquez világa. A kötetté összefűzött történetek spanyolul 1992-ben jelentek meg, magyarul 1998 óta olvashatóak.
A kötet García Márqueznek a keleti blokk államaiban 1957-ben tett látogatásáról írt útinaplóit, riportjait tartalmazza. A fiatal újságíró a moszkvai Világifjúsági Találkozó résztvevőjeként Budapesten, Kelet-Berlinben, Csehszlovákiában és Lengyelországban is járt.