Az építészet mesterei–sorozat
A modern architektúra születése a 20. század hajnalára datálható, így Gerlóczy Gedeon (1895–1975) szerencsés módon e szemléletváltás idején válhatott építésszé. Gerlóczy a két világháború közötti formavilág egyik meghatározó alakjaként, a modern kórháztervezés szakértőjeként jelentős életművet hagyott hátra, emellett a Magyar Képzőművészeti Főiskola építészettörténet- és városesztétika-tanáraként is tevékenykedett.
Hild József a 19. századi építészettörténet kiemelkedő alakja. A reformkorban fejlődésnek induló Pest klasszicista városképe gyakorlatilag az ő tervezőirodájának asztalán rajzolódott ki. Több mint kilencszáz olyan pest-budai építési kérvényről tudunk, amely a nevéhez köthető.
Hültl Dezső (1870–1945) építész, műegyetemi tanár alkotásai ma is meghatározzák Budapest városképét, gondoljunk csak az Erzsébet híd pesti hídfőjének két oldalán található neobarokk épületekre: a Budapesti Piarista Gimnázium és Rendház együttesre vagy a Belgrád rakpart 27. szám alatti többemeletes lakóházra. Neve napjainkban mégsem közismert, pedig az 1902–1945 között fennálló Hültl-iroda a korszak legsikeresebb építészirodái közé tartozott.
Aligha van olyan magyar építész, aki Kós Károlyhoz hasonló mértékben élte volna meg, élte volna át a huszadik század viszontagságait. Az aranykor kellős közepén született, egy soha nem látott fejlődés lázában égő országban nyílt ki szeme a világra, és adatott még neki idő alkotásra az első világháború előtti boldog békeidőkben. Szolgált királynak és főhercegnek, fővárosnak és városnak, egyetemnek; de háborúk, katasztrófák, eget-földet rengető változások között is leginkább szolgálta az Embert.
Meinig Arthur a 19. század utolsó évtizedeinek és a 20. század elejének termékeny építésze, aki szülőföldjéről és tanulmányainak helyszínéről, Szászországból érkezett Bécsbe, ahol a színház- és palotaépületeiről híres építészpáros, Fellner és Helmer irodájába került. Az ő egyik főúri megbízásuk, a budapesti Károlyi-Csekonics-palota révén érkezett Budapestre, ahol letelepedett és a következő két évtizedben a magyar arisztokrácia legkedveltebb tervezőművésze lett.
Nyiri István (1902–1955) és Lauber László (1902–1953) a két világháború közötti modern magyar építészet kiemelkedő alkotópárosa volt. Több mint tíz éven át vezettek önálló irodát a fővárosban, számos bérház, bérvilla és középület megvalósulása fűződik a nevükhöz.
Pecz Samu (1854–1922) építész, műegyetemi tanár, a historizmus kiemelkedő alakja, számos emblematikus műve a mai napig meghatározza Budapest építészeti összképét. Legismertebb munkái a Szilágyi Dezső téri református templom, a Központi Vásárcsarnok, a műegyetemi épületek, köztük a könyvtár, az Üllői úti tisztviselőház vagy az Országos Levéltár.
Rimanóczy Gyula (1903–1958) műegyetemi tanulmányait a trianoni békediktátum évében kezdte meg. A húszas évek második felében indult pályája, amikor a századelő premodern tendenciái elakadtak, és a neostílusok dominanciája jellemezte építészetünket. Modernista fordulatát Rimanóczy az 1930-as Négy evangélista-templom tervével hajtotta végre, s egy évre rá már tervezte a két világháború közötti szakrális építészetünk egyik fő művét Pasaréten, a Páduai Szent Antal ferences templomot...
Farbakyné Deklava Lilla könyve elsőként mutatja be a 19. század második felének egyik legjelentősebb magyar építészét és műemlék-helyreállítóját, akinek munkássága európai mércével is figyelemre méltó. A kötet számos, eddig nem ismert tervet, fényképet és családi dokumentumot is publikál.