Leírás
Hogy egy pillanatra se érezze magát bizonytalanul az étel- és itallapok, a menükártyák, a meghívók világában, vagy éppen egy főúr ajánlatait hallgatva.
A kötet az ételek, italok, élelmiszer-alapanyagok neveit, a felszolgálás és a szakácsművészet szakszavait, a vendéglátás tolvajnyelvét, a mindezekkel kapcsolatos illem és a hagyomány zsargonját tartalmazza – itt és most a teljességre törekedve, bár némileg egyéni merítésben és megfogalmazásban, egy író szemével és szavaival.
Az íróembert ősidőktől való bensőséges viszony fűzi a vendéglátás világához. Már azelőtt maradék hús, korty innivaló, alvóhely a jószág mellett járt a messzi-földi hírért, száj-táttató történetért, mielőtt az ilyen finom kikülönbözés (hogy mondjuk: író, vendéglátó és a többi) kialakult volna. A betűvetőnek aztán korról korra meg lett a helye, rendje, becsülete a terített asztal mellett – úgy szeretem hinni, hogy mindmáig, s tovább töretlenül. Persze, volt hogy jobban mentek a dolgok, akkor örömben, ünnepben, viszonylagos bőségben osztozva. Ha meg (tán gyakrabban a kelleténél) rosszra fordult bármi, hát bánatban, jobb híján vagy menedékül. És közben mindig, bármikor csak úgy (de mondjuk inkább önérzetesen: pihenésül, feltöltődésként). És ahány formát csak öltött a vendégvárás a kocsmától a luxus szállodáig, az étteremtől a kabarén, varietén át a még félvilágibb, még mondénabb helyekig mind várta, csábította és befogadta a literátorokat témát és otthont adva nekik. Olykor némelyeknek szó szerint, mint Hunyady Sándor vöröslámpás háza, ahogy Villon óta írva van: „e bordélyban, hol szállásunk vagyon…”. Szóval ki csak látogatóban belekóstolt, ki féktelenül egyenesen született élt és halt e műintézetek valamelyikében, de létéből kihagyni, mondhatni senki ki nem hagyhatta őket. Különösen olyan időkben nem, mint például nálunk a millennium századfordulóját követően a kávéházak aranykora volt (e csábítás bőségéről segít képet alkotni a kötet végi „Függelék”). Ezt a köz megítélése is elfogadta. Vagy inkább beletörődött – volna, ha lett volna mibe beletörődnie. Hisz étterembe (hogy csak a legszalonképesebb lokalitás említtessék) mindenki jár, ha csak nagyritkán, alkalmilag, akkor is. A kérdés nyilván a mértéktartáson fordul. Anélkül, hogy a mérték koronként változó voltát és mibenlétét feszegetnénk, kimondhatjuk, amit én teszek az (még) megengedhető, amit mások (egyesek, írók), az már kicsapongás. Ám amit nem ért az ember, azt óvatosan, fenntartással kezeli. Márpedig az alkotás folyamatánál kevés tetten érhetetlenebb dolog akad, ezért aztán általában az írókat is felmentjük magunkban. Egy borissza csapodár-mihaszna Balassit, egy pohár fölé hajló Adyt, egy duhaj Berzsenyit, lump Krúdyt is elnézően, irigyen megbocsátó meg-nemértő megértéssel fogadunk el. Vagy szeretünk meg egyenesen, anélkül, hogy vaskalapos előítéleteinkről egyébként lemondanánk. Másságukat tetten érni még negédes nosztalgiaszó is került: bohém. De irodalom és gasztronómia előbb-utóbb más módon is belefolyt egymás világába. Akik sokat vendégeskednek, óhatatlanul kedvet kapnak vendégül is látni. Sőt, ha kedv nem is kerekedik, attól még olykor rákényszerülhetnek és váratlanul csinálhatják jól! Némelyik irófejedelmünk szűkebb pátriája észrevétlenül olyan zarándokhellyé vált, hogy a háziak kitehették volna a „Fogadó a Parnasszushoz” táblát. Aki nem fordult meg Kazinczy vagy Babits asztalánál azt jószerivel nem is tartotta számon a kor szellemi élete. Jókai, ha úgy adódott főztjével és borával éppúgy le akarta nyűgözni társaságát, ahogy műveivel. Ki ismerte jobban a bort, mint Hamvas, ki tudott többet az igazi lecsóról, mint Simonffy, volt-e valaha is bárki jobban otthon a szállodákban Molnárnál, Márainál? Hát a kávéházak? Minden titkuk nem volt-e Esti Kornél, pardon, Kosztolányi kisujjában? És akkor még nem is szóltunk Móriczról vagy Tersánszkyról – ki lett volna náluk jobb szakács (vagy legalábbis ki merte volna azt állítani)? Talán Karinthy, a mézzel kevert tokaszalonnájával (tudják, amit csak mustáros feketekávéval illik fogyasztani)? No meg a legendák: Vörösmarty ihatnékja, Berda Jóska étvágya. És a többiek titkai – valósággal végtelen a sor. Másfelől legjobb szakácsaink, gasztronómusaink nem voltak-e maguk is írók? El szabad-e, el lehet-e vitatni ezt a rangot egy Magyar Elektől, Dobostól, Gundeltől? Pedig a gasztronómia, az evés-ivás tudománya maga is művészet! Ihletett állapot, emelkedettség, elhívatás biztos tudata éppúgy elkél hozzá, mint tudományos felkészültség, folytonos tanulás és gyakorlat. Rengeteg munka mellett sok-sok szerencsés véletlen találat. Akár az irodalom. Nem is tudom, miért írom ezt! Hisz aligha szorul magyarázatra, hogy egy író miért igyekszik eligazodni egy társművészet burjánzó ősvadonában, tolvajnyelvében, hagyatékában. Az pedig még kevésbé, ha meg is akarja osztani, amire jutott – hiszen attól író! Nézzék hát el, ha néhol előkerül egy nagymama, némi anekdota-íz vagy holmi közönséges mesélhetnék. Ahogy azt is, hogy a szerző nem az elvárható módon közelít és jár el, de írják a javára, hogy mindenképpen jó szándékkal: éhesen, szomjasan és álmodozva…
Papp Márió
Paraméterek
| Szerző | Papp Márió |
| Cím | Mit mond a Főúr, ha azt mondja... |
| Alcím | Gasztronómiai magánszótár |
| Kiadó | ETK Kiadó |
| Kiadás éve | 2015 |
| Terjedelem | 336 oldal |
| Formátum | B/5, keménytáblás |
| ISBN | 978 963 9811 24 1 |