Maszkjáték

Ha egyszer az a képtelen ötlet merülne fel bennünk, hogy az utóbbi párszáz év európai filozófiai faunáját megpróbáljuk elhelyezni egy képzeletbeli szoborparkban, alighanem az a vizuális meglepetés érne bennünket, hogy míg a nyugat-európai filozófusok alakja – többségében – megannyi jól megformált körplasztikaként tárulna a szemünk elé, addig az „Elbától keletre” működő bölcselők többségére a torzó, a részleges megformáltság lenne jellemző. Olyan portrék állnának előttünk, melyek csak részben kifaragottak, alakjuk belemosódna a háttérbe, vagyis jobbára olyan gondolkodók állnának képzeletben előttünk, kikről az mondható el, hogy legfeljebb csak úton – fél úton – vannak afelé, hogy elérjék a nyugat-európai filozófusi lét szoborszerű portréjának verzióját.
Úgy véljük, e félbemaradt plasztikák, torzók között foglalna helyet századunk magyar szellemi életének egyik nagy talánya, Hamvas Béla is. Ha végigtekintünk nagyszabású és egyértelműen klasszifikálhatatlan életművén, zavarba jövünk, hogy minek tekintsük: filozófusnak, művésznek, elragadtatott misztikusnak vagy egyszerűen csak egy gondolkodó raktárosnak. Ez a talányosság – párosulva a múlt rendszer-béli silencium bizsergető érzésével –, mint ismeretes, egy kétes értékű Hamvas-kultuszhoz vezetett, melyben a Hamvas-hívők szektájának intoleranciája vetélkedett azokéval, akik őt korábban évtizedeken át hallgatásra ítélték.
Thiel Katalin azon Hamvas-kutatók közé tartozik, akik megpróbálják tárgyszerűen megvonni e grandiózus életmű mérlegét. A kötet témaválasztása kifejezetten szerencsésnek mondható: azt a szempontot érvényesítette, ami a hamvasi ouvre filozófiai hozadékának számbavételénél talán egyedül célravezető, megkísérelte a mérvadó filozófiai hagyomány felől elemezni és értékelni Hamvas Béla munkásságát. A fő vonatkozási pontoknak Kierkegaard és Nietzsche bölcseletét választotta, kiknek hatása maradandó nyomot hagyott Hamvas írásaiban.

Csejtei Dezső

Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2002.

Írta: Thiel Katalin