Irodalomtörténet
Eötvös József a tizenkilencedik századi magyar reformmozgalmak kiemelkedő alakja. Író, költő, reformpolitikus, nemzetközileg értékelt politikai gondolkodó, a magyar közoktatási rendszer megalapítója.
Bár csaknem fél évszázada nincs köztünk, Fekete István (1900–1970) mégis a legismertebb huszadik századi magyar írók egyike. Művei folyamatosan sokezres példányban kelnek el, irodalomtörténet-írásunk azonban nem tud – nem akar – mit kezdeni vele. Tanácstalan. Látja az évtizedek óta kitartóan formálódó kultuszát, ám alig akadt valaki, aki e legendáknak utána járt volna.
Tizenöt év szorgos kutatómunkájának eredményét tartja kezében az olvasó: Fekete Istvánról még sosem jelent meg ilyen teljességre törekvő életrajz. A könyvet több mint száz fekete-fehér fotó illusztrálja, ezeknek egy részét a nagy közönség most először láthatja.
A könyv először a műfajelméleti kérdések tisztázására vállalkozik, majd konkrét elemzési példákon át építi fel azt a fogalmi hálót, amit a történelmi, az utazási és az életrajzi (biográfiai) regény zsánerkombinációja kijelöl.
Ez a könyv a sokoldalú Gárdonyi örökségéből mindenekelőtt a regényművészetet tárgyalja, azonban kitér a Göre-szövegekre, a novellákra és a publicisztikai írásokra is. Az író titkosírásos feljegyzéseinek anyagát is felhasználva épít fel egy olyan értelmezőnyelvet, amelynek segítségével ki lehet domborítani prózaművészetének sajátos századeleji irodalomtörténeti jelentőségét és értékeit.
A mai olvasót József Attiláról és koráról más érdekli, mint a hatvanas években vagy a kilencvenes években. Az új kérdések megfogalmazása korántsem egyszerű, egyéni szándéktól függő feladat. Az újraértés buzgalmának lendületében sok írás olyan irányból és olyan önkényesen tett föl új kérdéseket (elvégre a befogadó hipertrófiájának korszakában élünk), amely kevéssé vagy egyáltalán nem volt tekintettel a költői életmű sajátszerűségére, belső koherenciájára.
Domonkos László egyszemélyes irodalomtörténete, bár két klasszikus munkát jelöl meg elődjeként, Szerb Antal és Féja Géza művét, valójában egy mai, lappangó „szakmai” hiányt próbál betölteni. Feltételezhetően az újabb kori kollektív irodalomtörténeti munkák kudarcai vehették rá a szerzőt arra, hogy egy „magán-irodalomtörténetbe” belevágjon.
A könyv szerzői a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom művelői, kutatói. A tanulmányok olyan témákat dolgoznak fel, amelyekhez az európai gyermekirodalmi tendenciákra is odafigyelő Komáromi Gabriella írásai is számos értékes kutatási adatot szolgáltatnak, vagy amelyekkel kutatási témái érintkeznek.
Benedetto Croce (1866–1952) Olaszország, sőt Európa kultúrájának egyik legszínesebb és páratlanul sokoldalú egyénisége. Joseph Gantner „későn született hellén”-nek nevezte, Antonio Gramsci szerint „a reneszánsz utolsó embere” volt.
Közismert Shakespeare tragédiája a melankolikus dán királyfiról, akinek megjelenik apja szelleme, hogy elárulja: titokban megölték, és most a gyilkosa viseli a koronáját. Hamlet, a jóravaló, erkölcsös hős sokáig halogatja a bosszúját, de végül megbünteti a gonosz trónbitorlót, helyreállítva ezzel a megsértett erkölcsi rendet. Legalábbis ez a dráma hagyományos értelmezése, de lehet, hogy eddig félreértettük a világirodalom egyik legnagyobb remekművét?
A „nyugati magyar irodalom” mint irodalompolitikai és kritikai fogalom mára már a múlté, pontosabban az irodalomtörténet-írás tárgya lett.
A kötet lapjain az olvasó az archaikus (és kisebb részben a kora klasszikus) római irodalom kevésbé közismert, de annál izgalmasabb fejezetébe, a legkorábbi latin nyelvű Homéros-fordításokba és -feldolgozásokba nyerhet betekintést.
A magyar mesekutatás egyik legígéretesebb tehetségének, a tragikus körülmények közt idejekorán elhunyt Honti Jánosnak szenteltünk emlékülést 2010 októberében a DE Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán, az IKKA tanszék és az Alkalmazott Narratológiai Műhely közösen.
A világirodalomban vannak nagyon rövid idő alatt keletkezett terjedelmes regények. Stendhal például mindössze ötvenkét nap alatt vetette papírra A pármai kolostort. Ottlik Géza – tudjuk jól – nem siette el ennyire élete meghatározó élményének, a kőszegi katonaiskolában szerzett tapasztalatainak irodalmi formába öntését. Lényegében egész pályája során ugyanazt az egy regényt írta.
Az összehasonlító stíluselemzés mint egy fajta hatástörténeti vizsgálódás kiszélesíti a stiláris elemzés szempontjait és irányát: mert célja a hatásesztétikai tényezők felderítése az irodalmi szöveghagyományban. Az összevető-szembesítő vizsgálat a hatás-ellenhatás-kölcsönhatás jelenségeit értelmezi, ezzel segítve az irodalomértést, irodalomértelmezést, közvetve pedig az egyén önmegértését.
A három kötetben készülő, az írók és költők képzeletében született s az egyetemes és magyar irodalom alkotásaiból ismert szereplőket bemutató lexikon első kötete az irodalom előtti irodalom, az emberiség ősi, kollektív alkotásaiban megjelenő alakokat vonultatja fel alfabetikus rendben.
Ilyen lexikon, vagyis az a fajta betűrendes mű, amely nem az írókról, költőkről szól – efféle mindig volt és mindig lesz seregével –‚ hanem az általuk teremtett és náluk sokkal hosszabb életű figurákról, világszerte alig készült több egy tucatnál.
A kötetben olvasható tanulmányok, esszék, recenziók és előadás anyagok a nyugati magyar irodalom egy szeletének, pontosabban egyes alkotóinak a bemutatását szolgálják.