Leírás
A könyv címoldalán egy kisfiú Népszabadságot olvas a Múzeumkertben 1959-ben. Vajon mit olvas benne? Umberto Eco nyomán erre azt mondhatjuk, hogy ez legalább annyira múlik a kisfiún, mint a cikk szerzőjén. Ha ezt elfogadjuk, akkor már nem járunk messze a Kádár-kori feljelentő színikritika, azaz a denunciálás megértésétől. Mert a feljelentő kritika nemcsak a kritikusról, hanem az olvasóról is szól. Ez a könyv pedig arról, hogy a feljelentő színikritikán keresztül mit tudhatunk meg a Kádár-kori színikritika láthatatlan erővonalairól. És arról, hogy mi lett egy régi sztálinista technikából a Kádár-korban. A nyilvános denunciálások nem uralják a Kádár-kori színikritikát, különösen 1963 után nem. Paál István Tangóját, a Tragédiát nem jelenti fel a kritika, legfeljebb finoman elhatárolódik, de leginkább védelmez. A Kádár-kori denunciálásról mint nem reprezentatív, de létező jelenségről azért érdemes mégis beszélni, mert belőle megérthető a kor kultúrairányításának szimbolikus momentuma. A nem szabad sajtó kontextusában átalakul a kritikák olvashatósága: a feljelentés gyanúja pedig e függő viszony ikonikus jele. Mihez kezd ebben a közegben a kritikus? Melyek az „ügyész” és melyek az „ügyvéd” stratégiái? Milyenek a szabadulóművészeti kísérletek? És mit tanulhatunk a feljelentő kritika társadalompszichológiai-hermeneutikai értelmezéseiből ma, amikor színikritikát írunk és/vagy olvasunk Magyarországon?
Kronosz Kiadó, 2022.
Írta: Herczog Noémi
Paraméterek
| Sorozat | Színháztudományi Kiskönyvtár (SziTu) |
| Szerző | Herczog Noémi |
| Cím | KUSS! |
| Alcím | Feljelentő színikritika a Kádár-korban |
| Kiadó | Kronosz Kiadó |
| Kiadás éve | 2022 |
| Terjedelem | 482 oldal |
| Formátum | A/5, ragasztókötött |
| ISBN | 978 615 6339 51 5 |
Tartalom
Előszó
Bevezetés (Mit vizsgálunk, hogyan és miért?)
I. A FELJELENTŐ KRITIKA ANATÓMIÁJA
A feljelentés performativitása
A Rákosi-korszak és a feljelentő kritika
Feljelentő színikritika a Kádár-korban
Színház és kritika egy posztideokratikus társadalomban
A negatív konszenzus
A Kádár-kor színházi struktúrája és a műsorengedélyezés lépései
A színházi struktúráról
A műsorengedélyezés lépései
Pártdokumentumok a kritikáról
II. AZ ÜGYVÉD
Csurka „ellenzéki stichje”
Csurka István: Ki lesz a Bálanya? (1969)
A „rendszer gyökereit rágcsáló” előadás
Barabás Tibor – Gádor Béla: Állami Áruház (1976)
A Marat/Sade és a külföldi kritikusok
Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése... (1981)
III. AZ ÜGYÉSZ
A „zűrzavart tápláló” előadás
Németh László: Széchenyi (1957)
„Jogosulatlan mesehasználat”
Mészöly Miklós: Az ablakmosó (1963)
A helyes és helytelen hatalomábrázolás kérdései
Egy átmeneti korszak feljelentő kritikája: az egzisztencializmusvád
Ági, az „ideológiai hiba”
Pályi András: Tigris (1963)
A túlteljesítő. Az Orfeo-ügy (1972)
A Szántó-riportok nyelvezete
„Eszmei szempontból legyen bíráló”
A végrehajtó. A boglári ügy (1973)
Szabó László, a leleplező zsurnaliszta (1930–2015)
Feljelentő zsargon I. Törvénytelenek
Feljelentő zsargon II. „Ez nem művészet”
IV. A SZABADULÓMŰVÉSZ
Fantomfeljelentés
Az álfeljelentő
Georg Büchner: Danton halála (1963)
A „groteszk” mint ellenség
William Shakespeare: Rómeó és Júlia (1971)
Előzmények: harsányságvita
Fordított feljelentés. A kritikus mint ellenség
Feljelentik a „támogatott” rendezőt?
Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely (1968)
A Magyar Nemzet följelenti a pártlapot?
Samuel Beckett: Ó, azok a szép napok! (1971)
A hivatalos és nem hivatalos hatalom mint esküdtszék
Az önfeljelentő. Koltai Tamás és egy színházi vita (1973)
Pamflet a színház megújításáért
Egy fordított feljelentés (amelyben sok igazság is akad)
Egy nem monolitikus korszak feljelentő kritikája
„Nem vagyok kritikus!”. A Weöres-affér (1975)
EPILÓGUS
Rövidítések
Névmutató