Kronosz Kiadó

A Buda visszafoglalásával világraszóló győzelmet arató Lotaringiai Károly herceg emlékét jobbára a felejtés homálya fedi nemcsak Magyarországon, hanem szülőhazájában, Franciaországban, és választott hazájában, a mai Ausztriában is. Legelterjedtebb ragadványneve a „hercegség nélküli herceg” volt, amely jól jellemzi az örökségétől megfosztott lotaringiai uralkodó ambivalens helyzetét.

Károlyi Gyula az egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb arisztokrata nemzetség tagjaként látta meg a napvilágot 1871-ben. Karrierje a 20. század elején még sokban hasonlított számos mágnás kortársáéhoz, a későbbiekben azonban megadatott számára a lehetőség, hogy eljusson a politikusok által hőn áhított csúcsra: előbb 1919 nyarán, a szegedi ellenforradalmi kormány élén, majd 1931–1932-ben miniszterelnök lett.

A sok viszontagságot megért Magyar Nemzet fejlécén ma is szerepel: alapította Pethő Sándor. A lap 1938-ban került először a magyar olvasók kezébe, az Anschlusst követően, amikor a 75 milliós nemzetiszocialista német birodalom megjelent a magyar határoknál. Pethő Sándor a német gyarmatosítással és a nyilas tébollyal bátran szembeszálló humanista magyar tollforgató idolja, akinek Bajcsy-Zsilinszky Endréhez, Lendvai Istvánhoz hasonló mártír sorsát kijátszotta a vak véletlen, egy ostoba autóbaleset.

A kétkötetes munka akár kézikönyvként, filmes enciklopédiaként is szolgálhat, ám sajátos „filmregényként” is olvasható, melyből kirajzolódik az ezredforduló filmművészetének gazdag körképe, irányzatai, stílusváltozatai, fontos rendezőinek munkássága. A szerző figyelme a magyar és az európai, valamint az amerikai film mellett kiterjed a kevésbé közismert iráni és távol-keleti alkotásokra is. 

A kötet a 25 éves a színházi képzés a Pécsi Tudományegyetemen: A magyar színháztudomány kortárs irányai címmel 2012. március 23–24-én Pécsett megrendezett konferencián elhangzott előadások válogatott, szerkesztett változatait tartalmazzák. A konferencián a kortárs színháztudomány magyar képviselői tekintették át a szakterület időszerű kérdéseit.

Görcsi Péter kötete az első magyar nyelvű monográfia Martin McDonagh drámáiról és filmjeiről. Első két fejezete azt vizsgálja, hogy McDonagh művei hogyan kapcsolódnak a huszadik századi ír, illetve angol drámatörténeti hagyományokhoz, valamint hogy művészete miért számít kivétel(es)nek a vele együtt induló brit kortársak között, harmadik fejezete pedig árnyalt és tüzetes értelmezését adja a McDonagh-drámák és filmek tér- és időkezelésének, a nyelvhasználatnak, az erőszak szerepének, a művek enigmatikusságának és főbb dramaturgiai sajátosságainak.

Nagyon sok könyv született már a nemzetiszocialisták hatalomban eltöltött éveiről, a rendszerről és az ideológiáról, mégis keveset értettünk meg abból, hogy mi motiválta Hitlert és követőit céljaik fanatikus véghezvitelében. A szokásos történészi gyakorlattól eltérően jelen kötet nem a náci rendszer működését és a politikai motivációkat elemzi, hanem azokat a lélektani folyamatokat, amelyek a történeti kutatásban eddig kevésbé kaptak figyelmet. 

A kötet tanulmányai ennek a „hosszú” 1949-nek a megismeréséhez kívánnak hozzájárulni. A szerzők – a korszak történetének kiváló kutatói – a hazai sztálinista diktatúra kiépülésének számos területével foglalkoznak, a „címadó” Rajk-pertől kezdve a politikai és gazdasági intézményrendszer átalakításán és az erőszakszervezetek tevékenységén keresztül a kulturális élet néhány jellemző részletének bemutatásáig. 

A kötet tanulmányai a színházművészet, színháztudomány, drámaesztétika késő 20. századi és 21. századi alakulását, művészi és tudományos kihívásait elemzik, nemzetközi horizontú, naprakész ismereteket nyújtva ezekről a területekről a magyar humántudományok széles köre számára. 

A színházi eszközök alkalmazása irányulhat szenvedélybetegek rehabilitációjának segítésére, pedagógiai kihívások alternatív megoldására, politikai kérdések megfogalmazására, társadalmi konfliktusok kezelésére, megtörtént események dramatikus eszközökkel történő feldolgozására, és így tovább...

Amerika állampolgárai az 1950-es, 1960-as években sokkal veszélyesebb helynek látták országukat, mint amilyen az valójában volt. Politikusok, közülük leginkább Joseph McCarthy szenátor, sikeresen hitették el a választókkal, hogy a Vörös Veszedelem már beszivárgott az ország határain belülre. E tanulmánykötet olyan drámák elemzését tartalmazza, amelyek valamilyen formában reflektálnak a Vörös- és Levendula Veszedelemmel kapcsolatos politikai diskurzusra.

Ha Darányi Kálmán miniszterelnökre terelődik a szó, a korszakot ismerők is jobbára csak a győri programot, az első zsidótörvény előkészítését vagy a nyilasokkal való egyezkedését tudják felidézni. Hogyan lehetett Magyarország miniszterelnöke a korszak egyik legszürkébb, csak végrehajtó szerepre hivatott politikusa?

A kötet témája a kortárs drámatörténet és színháztudomány egyik legelhanyagoltabb területe, annak dacára, hogy igen fontos kérdésről van szó. Az elemzés elsősorban arra irányul, hogyan és milyen formában jelennek meg az epikus és drámai művek határán a narratív tartalmak. Olyan elméleti keretet (drámanarratológia) és elemzési tárgyat (monodrámák és monológ alapú drámák) kapcsol össze, amellyel gyakorlatilag egy új kutatási és drámaelemzési terület feltárására kerül sor.

A Nagy Háborúról könyvtárnyi irodalom született 1914 óta, ugyanakkor magyarországi historiográfiájáról nem készült még átfogó áttekintés. Szőts Zoltán Oszkár kötete ezt a hiányt pótolja. Részletesen bemutatja az 1945 előtt alkotó szerzők munkásságát, összehasonlítja szemléletüket a kommunista hatalomátvétel után meggyökerező új álláspontokkal, majd eljut napjaink szakirodalmáig.

A közvélekedés szerint a vészkorszak és a holokauszt eseményeiről a háború után sokáig nem beszéltek, egyáltalán nem vagy csak alig jelentek meg irodalmi és történetírói munkák e témáról, és csupán az 1970-es évektől (de még inkább a rendszerváltás után) vált nyilvánossá e problémakör. E könyv egyik tétje éppen az, hogy ezt a széles körben kialakult nézetet eloszlassa, illetve pontosítsa, és bemutassa, hogy a háború utáni másfél évtizedben milyen módon ábrázolták a vészkorszakot a magyar irodalomban.

A színház, bár a jelenbeliség művészetének tartjuk, mindig is ezer szállal kötődött a múlthoz, kiemelt szerepet játszott a kulturális emlékezet definíciójában és megőrzésében. A kötet a színház és emlékezet sokrétű kapcsolatának feltárására törekszik, elemzési szempontokat kínálva a társadalmi emlékezet és a történelem színrevitelére törekvő színházi előadások olvasatához. 

A könyv három japán színésznő társadalmi és szakmai öndefinícióját alapul véve vizsgálja a nyugati és a japán színjátszás 19–20. század fordulóján bekövetkező „találkozását” az interkulturális színház elméletei keretében. Kiemelt szerepet kap ezáltal a „nyugat–kelet”, illetve a „nyugat–japán” binaritások problematikája.

A zsoldos katonából pálos szerzetessé, majd I. János mellett a legnagyobb befolyással bíró első tanácsossá lett Fehér Barát – ahogyan a korban nevezték – biztos kézzel szőtte a nagyhatalmi politika szálait. Céltudatos, szenvedélyes, hatalomra áhítozó, machiavellista politikus volt, aki nem csupán egyike volt a korszak Szapolyai párti vezérpolitikusainak, de a Buda eleste után elszakadt keleti országrészben minden hatalom az ő kezében összpontosult. 

Színház, test, dokumentum: hogyan kapcsolódik ez a három elem a kortárs művészeti és archiválási gyakorlatokban? Mi az az élő dokumentáció? Miként válik a színházi alkotó régésszé vagy szellemidézővé? Hogyan reflektál a Kádár-rendszer utóéletére egy dokumentumszínházi előadás, egy kísérleti táncelőadás és egy archívum eseményrekonstrukciója? A társadalmi és egyéni szabadság hiánya miért köti össze a hatvanas-hetvenes éveket és a jelenünket?

Hullámvasút életútmetszetek a 20. századból. Nevezettek a közéleti nyilvánosságban és a – nem önszántukból választott – cellazárványosságban tekinthetők túlélőművészeknek is. Pályájuk során – időzítésüket és jellegüket tekintve is – rapszodikusan követték egymást rendszerváltó fordulatok.

Kötetünk több mint 1300 szócikkben és 250 színes és archív képpel illusztrálva tesz kísérletet a büntetés-végrehajtás legfontosabb fogalmainak, eszközeinek, intézményeinek, s nem utolsósorban több évszázados – hazai és egyetemes – fejlődésének összegzésére, megjelenítve a börtönügyhöz kapcsolódó társadalomtudományok széles spektrumát.