Hat szonáta

A kamarazenélés legegyszerűbben megközelíthető formája a duó-játék, hiszen mind létszámában, mind műfajában két azonos hangszeres muzsikus (pl. tanár és növendéke) találkozása a legkönnyebben megvalósítható. A magas hangszeresek (furulyások, fuvolisták, hegedűsök) számára G. Ph. Telemann – Magyarországon most először közreadásra kerülő – két duósorozata kiemelkedően értékes és jól játszható zene. A duó-irodalom e gyöngyszemei személyes élményeink szerint a legjobbak, melyekhez talán csak J. M. Hotteterre 1. szvitje, vagy szintén Telemannak egy másik, op. 2-es (1727) sorozata hasonlítható. Jelen kiadványunk alapjául a hazai könyvtárakban hozzáférhető Telemann összkiadás szolgált. A szonáták eredeti sorrendjét és a „kottaképet” megtartottuk, kötőíveket vagy egyéb utólagos artikulációs jeleket, díszítéseket semmilyen formában nem alkalmaztunk. (Az előkéket a főhangokhoz kapcsoló kötőívek is a forrásnak megfelelően hiányzanak vagy szerepelnek.) Az eredeti hangnemeket elsősorban az altfurulyán való megszólaltathatóság kedvéért megváltoztattuk, ezek a hangnemi változások azonban kedveznek a mai fuvola fölfelé nagymértékben kibővült hangterjedelmének is. A művek általában a szokásos barokk korabeli fuvola-furulya transzpozíciónak megfelelően kis terccel kerültek feljebb, kivéve a II., IV. és VI. kánonszonátát, ahol a könnyebben játszható, kevesebb előjegyzésű hangnembe kerülés érdekében kvart transzpozíciót alkalmaztunk. Figyelmeztető feloldójeleket – a mai gyakorlatnak megfelelően – a könnyebb olvashatóság érdekében a forráson túlmenően több helyen is jeleztünk. A tétel közbeni lapozást minden áron igyekeztünk elkerülni, így a kottakép „sűrűsége” változó. 

Eötvös József Könyvkiadó, 2000.

Közreadja: Perényi Éva és Perényi Péter

Kapcsolódó témakör:

Furulya