Calvinus hiszekegy Istene (1609)

A kötet szerkezetében, strukturális és technikai megoldásaiban a Pázmány-kritikai kiadás korábbi köteteit követi, négy fő részből áll. Az előszó után a második rész Pázmány Calvinusának főszövegét tartalmazza. A harmadik részbe kerültek a jegyzetek. Elsőként a mű létrejöttének körülményeiről, kiadásairól és utóéletéről, valamint Pázmány szövegszerkesztési technikájáról olvashatunk, majd a fennmaradt példányok leírása következik. Ezt követik a szövegkritikai jegyzetek, amelyben feltüntettük a Calvinus szövegének nyilvánvaló sajtóhibáit, amelyeket a főszövegben emendáltunk. A harmadik rész utolsó fejezetébe kerültek a tárgyi jegyzetek. A negyedik részben találhatók a mutatók. Elsőként a műmutató, amelyet – a kutatást megkönnyítendő – kétféleképpen is közöljük. Ezt követi két rövidítésjegyzék: Pázmány általános, latin rövidítéseinek föloldása, valamint a bevezetőben és jegyzetekben hivatkozott művek és szakirodalom rövidített változatainak teljes könyvészeti leírása. Majd a bibliai könyvek mutatója következik, a mai katolikus Biblia beosztását követve. A helynévmutatóban az RMNy gyakorlatát követtük. Végül a személynévmutatót olvashatjuk, amelyben a Pázmány által használt változatoknál átutaltunk a mai hivatalos elnevezésekhez. A szentek, pápák és uralkodók esetében a magyar nevüket használtuk elsősorban, a többieknél pedig a nemzetiségük szerinti helyesírást követtük. Az Az nagi Calvinvs Ianosnac hiszec egy Istene szövegének betűhív átírását Takács Tamás végezte el az Országos Széchényi Könyvtár két nem teljes, de egymást kiegészítő példánya alapján. Az átírást Vadai István lektorálta. A szöveg véglegesítéséhez a Gyöngyösi Ferences Könyvtár példányát használtuk.

Amikor az Az nagi Calvinvs Ianosnac hiszec egy Istene című irat 1609-ben Nagyszombatban megjelent, Pázmány már viszonylag rutinos hitvitázónak számított, hiszen a korábbi években írt már általános vagy egyetemes, minden eltévelyedés és eretnekség elleni művet (Tíz bizonyság; valamint az Imádságos könyv függelékeként megjelent Rövid tanúság), és a század első évtizedében kezdte megfogalmazni és kiadni egyes protestáns szerzők bizonyos műveire adott válaszait is (Felelet – Magyari István ellen, Keresztyéni felelet – Gyarmati Bíró Miklós ellen; Öt szép levél, Megrostálás – Alvinczi Péter ellen, ugyanebben az 1609-es évben). A Kálvin és tanítása elleni vitairat is ezek közé a művek közé sorolható, amely egy meghatározott mű, Kálvin alapvető műve, az Institutio religionis Christianae ellen íródott. A hitágazat tételeinek és a Credónak a témáját Pázmány már érintette a Tíz bizonyság hatodik fejezetében („Hatodik resze. Hogy az vy tvdomaniok, a kereztiensegnek agazatit, szentseghit, es feo fon damentomit fel bontiak”), de abban a művében még nem fejtette ki részletesen és nem is alkalmazta Kálvin tanítására. A Tíz bizonyságban a két nagy felekezetalapító reformer közül kritikája elsősorban Luther életére és munkásságára irányult és az általa megfogalmazott tanítást igyekezett cáfolni. Néhány évvel később viszont már világosan látszódott, hogy katolikus szempontból veszélyesebb a református, kálvini irányzat, hiszen a genfi prédikátor tanítása jóval jelentősebb számú követőre talált a korabeli Magyarországon és Erdélyben, mint a lutheranizmus. A II. Mátyás által 1609. november 11-ére összehívott diétán az Az nagi Calvinvs Ianosnac hiszec egy Istene című polémia ellen szólaltak fel a protestáns rendek, tehát feltételezhetően erre az iratra akartak részletesen válaszolni. Emiatt feltételezhetjük azt is, hogy ez a vitairat később jelent meg, mint az Öt szép levél (viszont korábban, mint Alvinczi erre írott válasza), s oly mértékben háborította fel a rendeket, hogy az általános felzúdulás elsodorta Alvinczi egyéni sérelmét, immár közös feladatként szorgalmazták Pázmány felelősségre vonását. A diéta december eleji ülései már-már botrányba fulladtak, a Pázmányt védő papokat állítólag ki akarták dobni az ülésteremből, és tömeges küldöttség vonult Thurzó György nádor elé, hogy büntesse meg Pázmányt. A nádor szerette volna elkerülni az összetűzést, ám a rendek ismételt nyomására az országgyűlés színe elé idézte Pázmányt. Pázmánynak az idézésre írt válaszlevele fennmaradt. Ebben megírta a nádornak, hogy nem jelenik meg, mert a hitről való viták az egyházi törvényszék elé tartoznak, ezért ő csak a püspöke vagy a pápai nuncius előtt igazolja magát, ha szükséges. Pázmánynak ez a műve azért is keltett megütközést a kortársakban, mert korábbi műveihez képest szokatlan tartalmi, szerkezeti, kommunikációs megoldást választott. Pázmány idézési technikájáról elmondható, hogy a Tíz bizonyság és a Rövid tanúság esetében – amelyekben általánosságban foglalja össze a protestánsok „tévelygéseit” és a korábbi eretnekségeket – rendkívül széles spektrumát mutatja be az idézett műveknek. Végig az egész műben pontosan hivatkozik nemcsak az általa auktoritásnak tartott kortárs katolikus vagy ókeresztény szerzők műveire, hanem a lutheránus és kálvinista prédikátorok írásaira is. Az egyes szövegek és vitapartnerek ellen írott művek esetében többnyire szorosan követi a bírálandó mű struktúráját, átveszi a tartalmi sorrendet, a szókészletet, argumentációt – érthető módon, mivel erre válaszol –, ám sok esetben lerövidíti, összevonja a hosszabb fejezeteket, vagy kihagyja a számára érdektelen részeket. Feltehetően ez az oka Pázmány gyors munkatempójának, hiszen az erre vonatkozó adatok alapján egyértelmű, hogy akár néhány hónap alatt is képes volt megírni és megjelentetni egy-egy polemikus írást, mivel „mindössze” a vitapartnertől átvett gondolatmenetre kellett ráfűznie a saját véleményét, nem kellett teljesen új tematikát kigondolnia és megfogalmaznia.

Pázmány Péter Művei

Universitas Kiadó, 2021.

Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Ajkay Alinka

Lektor: Báthory Orsolya, Lázár István, Vadai István