Az ezerarcú én

Hány arcunk van? Hány személyiségünk? Hány énünk? Egy? Tíz? Száz? Számtalan? És egyáltalában: mi az, hogy „én”? Igaz-e az, hogy van „látható” és „rejtett” én? „Magán-” és „nyilvános” én? „Áttetsző” és „tükör-” én? „Minimális” és „marginális”, „modern” és „posztmodern”, „normatív” és „autonóm”, „szimbolikus”, „narratív” vagy akár „transzcendentális” én? Kiknek van igazuk? Azoknak, akik szerint az én az emberi lény legbelső, rendező központja, vagy azoknak, akik szerint az én egyáltalában nem is létezik? És igaz-e az, hogy az ember egyszerre két dráma főszereplője? Mindennapi életének „triviális” felszínén dolgozik, neveli gyerekeit, lót-fut, lakásra gyűjt, kertészkedik, teszi a dolgát. Ugyanakkor azonban, ezzel egy időben, a mindennapi teendők felszíne alatt építi személyiséget, keresi élete értelmét, küzd az idővel, az elmúlással, az emberlét úgynevezett végső kérdéseivel, anélkül, hogy feltétlenül tudatában volna e rejtett küzdelemnek. A könyv e két dráma kölcsönhatásának fényében vizsgálja az emberi személyiséget. Az elemzés kerete nem az emberi-társadalmi lét általában, hanem az elmúlt évtizedekben kibontakozott „fogyasztói civilizáció”, amelyben az önmagát építeni és kiteljesíteni igyekvő emberre új lehetőségek, feladatok és veszélyek várnak. Megtalálhatja és elvesztheti önmagát.

Az emberi élet megélhető remek kalandként és nyomorúságos vesződségként; jó mulatságként és siralomvölgyben való zarándoklásként; felfedezőútként vagy szolgálatként; nyomasztó abszurditásként és nagyszerű kihívásként. És megélhető triviálisként éppúgy, mint tragikusként. Hiszen triviális, mert mulandó és törékeny. És tragikus, mert mulandó és törékeny.

Helikon Kiadó, 2015.

Írta: Hankiss Elemér

Lektor: Pléh Csaba