Az ének-zeneoktatás története Magyarországon

Kodály Zoltán már 1941-ben utalt az ének-zene oktatás története megírásának szükségességére. Azóta fél évszázad telt el. Ez a munka 1988-ban jelent meg először német nyelven. A most magyar nyelven is megjelenő könyvet a szerző azzal a szándékkal tárja az olvasó elé, hogy egyrészt lehetővé tegye az intézményes ének-zene oktatás történetének áttekintését, másrészt utat nyisson a történeti zenepedagógia differenciáltabb és a korunk követelményeinek megfelelő kutatás számára.

A magyar zeneoktatás történetéről ez idáig átfogó munka nem jelent meg. Egyes, bizonyos időben behatárolt iskolatípusok zenélésének megjelenésformáiról ugyan jelentek meg tanulmányok ‒ egy általános zenetörténeti keretbe ágyazva ‒, a zeneoktatás legfontosabb jellemzőinek kialakulása, feltételeinek kutatása és bemutatása az iskolák alapításának kezdeteitől azonban elmaradt. A magyar zenei fejlődésben, más európai országokéhoz hasonlóan, fellelhető az idegen (nálunk főleg német) nevelési rendszerek, pedagógiai irányzatok, szellemi áramlatok hatása. Ezért látszott szükségesnek nemcsak a középkori traktátusoknak, hanem pl. a humanista eszméknek az iskolákra, a zenére gyakorolt hatását is bemutatni, valamint az olvasó számára világossá tenni a zeneoktatás nagymértékű függőségét a különböző felekezetek, egyházak kultikus és egyházzenei gyakorlatától. Figyelembe kellett venni pl. a bizonyos országrészekben kialakult politikai és zenei adottságokat és elvárásokat, továbbá az éneknek mint tantárgynak külső és belső viszonyait, az iskolatípust, a pedagógiai célkitűzéseket, a zenetanár helyzetét, rangját, zenei felkészültségét stb. A zeneoktatás története Magyarországon világosan mutatja, hogy az ének-zene mint tantárgy különböző aspektusoknak volt alárendelve. Megkülönböztetett helyzete, rangja volt, és van ma is. A zene évszázadokon át, kezdve a középkortól, vallási, erkölcsi, műveltségi faktornak számított. Minden változás, mely az egyházak, az állam, az iskola, a társadalom közötti viszonyt meghatározta, a musica létére is kihatással volt. E munka felvázolja azt az utat, melyet a zeneoktatás 1000-től 1945-ig Magyarországon megtett.

Professzor dr. Halmos Endre Budapesten született 1937-ben. Zenei tanulmányait ‒ hegedű, zongora ‒ Magyarországon végezte. 1956-ban emigrált. Magasabb tanulmányait a bécsi, majd a kölni zeneművészet főiskolán végezte zongora (művészképző), később ének (opera) tanszakon. 1968-tól a kölni egyetem hallgatója zenetudomány, művészettörténet, pedagógia szakon. 1970-től az egyetem neveléstudományi karán folytat tanulmányokat, 1972-ben szerez zenetanári diplomát. 1974-ig iskolai szolgálatot végez, 1975-től az egyetem ösztöndíjasa (graduiertes Stipendium), egyidejűleg a zenepedagógiai tanszék tanára zongora szakon. 1977-ben summa cum laude doktorál „Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciójának összevetése modern tantervelméletekkel” című disszertációjával. A tanársegédi kinevezést követően, a Deutsche Forschungsgemeinschaft támogatásával, 1985-ben habilitál az itt közreadott munkával. A habilitáció után professzor a münsteri, a wuppertali, a kölni egyetemeken, valamint a kölni zeneművészeti főiskolán. Kutatási és előadási súlypontjai: komparatív zenepedagógia, curriculum-kutatás, a zenetanárképzés problémái stb. A továbbiakban résztvevője és közreműködője a zenepedagógiai kongresszusoknak, zenei szaklapokban, zenepedagógiai szakkönyvekben (emlékkönyvek, lexika stb.) publikál.

Argumentum Kiadó, 2020.

Írta: Halmos Endre

Kapcsolódó témakör:

Ének-zene