Aristophanés-fordítások 1.

Arany János 1846-ban ismerkedett meg közelebbről Aristophanés művészetével. Elsőként a komédiaíró legutolsó darabja, a Plutos került a kezébe, Szilágyi István jóvoltából, aki néhány egyéb görög szerző művével együtt megküldte számára Bothe 1828-as kommentáros kiadásának egyik példányát is. A következő két és fél évtizedben nincs nyoma annak, hogy behatóan foglalkozott volna a görög szerzővel; mindössze a Széptani jegyzetekben hivatkozik rá mint a komédia műfaját képviselő „jó vígjátékíróra”. Egy 1870 nyarán keltezett levelében aztán arról számol be feleségének, hogy Aristophanés műveit is magával vitte karlsbadi pihenésére. A szöveggel eleinte nehezen boldogult, de közben kedvet kapott hozzá, hogy kipróbálja, hogyan tudná magyarra átültetni a szójátékai és neologizmusai miatt nyelvi szempontból különösen nagy kihívást jelentő görög szövegeket. Az elsőnek kiválasztott darabbal, a Felhőkkel 1871 augusztusában készült el. Az utolsót, a Plutost három év múlva, 1874. június 20-án fejezte be. Munkatempója és hatékonysága különösen annak tükrében szembeszökő, hogy a megelőző hat évben, 1865 és 1871 között gyakorlatilag semmilyen eredeti munkába nem fogott bele, miközben elképesztő lelkiismeretességgel és gondossággal végezte az akadémiai főtitkárság napi robotját. Arany László közlése alapján tudjuk, hogy a különféle „szellemi gymnastikák” sorában nem az Aristophanés-fordítás volt az első. Arany János először az angol kiejtés elsajátításával kötötte le felesleges szellemi erőit, éspedig úgy, hogy az általa megfogalmazott szabályokat hexameterbe foglalta. Ezt félbe hagyván, költői memoriterekre tért át: a Horatius-ódákból száz fölé is eljutott, az Aeneisnek az első könyvét tanulta meg kívülről. Utána a Bánk bánt próbálta angolra fordítani, majd sorra olvasta újra legkedvesebb szerzőit: elsőként Shakespeare-t és az angolokat Byron kivételével, aztán a latin, végül a görög auktorokat. Az utóbbiak közül előbb a történetírókat vette elő, majd Aischylos és Sophoklés tragédiáit, utánuk kezdett bele Aristophanésba, akitől korábban csak a fent említett Plutost és néhány részletet ismert. Az ókomédia humora azonnal megfogta, és előbb csak néhány szójáték és nyelvi tréfa magyarrá tételével próbálkozott, majd „addig babrált vele, míg egyszer aztán komolyan is nekifogott és szerencsésen elkészült az egész Aristophanésszal”. A fordítást egyelőre pihenteti. Munkája így is mások tudomására jut, egy kiadó ajánlatot is tesz a megjelentetésére, ezt azonban elutasítja Arany. Főként azért, mert a megfelelő (vagyis „önállóan” és „kimerítően” megírt) tárgyi jegyzetek hiányában még nem érzi befejezettnek a munkáját, a fordítás szövege is itt-ott csiszolásra szorul, de azért is, mert tart a szenzációkeltéstől, attól, hogy a „vegyes közönség” „üzleti zajjal” fogadja majd a fordítást, mely a görög élet „rút oldalait” Aristophanés „castrálása” nélkül, a komédia szókimondását bizonyos fokig megőrizve mutatja be. A fordításról közben az Akadémia tagjai is tudomást szereznek, és határozott lépéseket tesznek a majdnem kész fordítás megjelentetése érdekében. Az I. osztály 1878. április 6-án úgy dönt, hogy a „drámai irodalom emelésére” kitűzött Karácsonyi-díj összegét (400 aranyat) az Aristophanés-fordítások nyomdai és egyéb költségeire fordítsák. Ezt az ajánlatot már elfogadja Arany, csupán az a kérése, hogy az Akadémia vesse alá szakmai ellenőrzésnek a szöveget (a filológiai mellett esztétikai bírálatot is kér Arany), és vállalja át a bevezetők és jegyzetek elkészítését, mert romló látása miatt saját magát erre a feladatra már alkalmatlannak érzi. A bírálat megírására Szász Károlyt és Ponori Thewrewk Emilt kérte föl az I. osztály. A közösen elvégzett bírálatot Ponori Thewrewk Emil fogalmazta meg írásban, melyet 1879. március 8-án ismertetett az osztályülésen. Ponori Thewrewk később bevezetőket is írt az egyes darabokhoz, valamint összeállított egy Glossariumot a fordítás nehezen érthető szavaiból, de Arany jegyzeteit (amelyeket még a kézirat tisztázása közben vetett a lapszélekre) ígérete ellenére végül nem egészítette ki újakkal. A kiadáshoz Gyulai Pál írt előszót, ahol nemcsak a fordítás történetét mutatja be az Akadémia nézőpontjából, hanem az Arany által használt szövegkiadásnak, illetve két német fordításnak az adatait is közli. Az 1879-ben (II. kötet) és 1880-ban (I. és III. kötet) megjelent első kiadás a Magyar Tudományos Akadémiát nevezi meg kiadónak.

Universitas Kiadó, 2019.

Társkiadó: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet

Arany János munkái–sorozat

Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette: Bolonyai Gábor

Lektor: Gábor Sámuel

Kapcsolódó témakör:

A magyar irodalom klasszikusai – Arany János