Almásderes

A XIII-XV. századi Franciaországban elsősorban az udvari regények és elbeszélések voltak az udvari eszmék és az udvari szerelem terjesztői, mint hogy műfaji adottságaikból következően alkalmasabbnak bizonyultak a változatos kalandokból szőtt cselekmény kibontására, a regény- és novellahősök érzelmeinek, valamint jellemfejlődésének hiteles bemutatására, mint a szubjektív hangvételű, gyakran statikus lelkiállapotot rögzítő lírai versek. A középkori novellaválogatás első darabja, az indiai eredetű A kismadár meséje szerencsés módon ötvözi egybe a buddhista bölcsességet a nyugat-európai udvari civilizáció alapelveivel. Az emberi beszéd képességével felruházott okos kismadár és a „földhözragadt” gondolkodású paraszt találkozása valójában a magasabb rendű, lelki-szellemi értékek és a kézzel fogható anyagi javak, s az ezek megszerzésére irányuló szándék szükségszerű szembesülését és kibékíthetetlen ellentétét példázza. A tükörkép című elbeszélésében Jean Renart a kifinomult és invenciózus „szerelmi hódítás” modellértékű példáját tárja elénk, melynek konvencionális, hagyományos témáját a végkifejletben alkalmazott váratlan és kiszámíthatatlan „csattanó” ellensúlyozza. A szerelmes lovagnak az udvari szerelmi retorika közhelyeitől sem mentes udvarló szavai mindaddig a hölgy következetes ellenállásába és erkölcsi szilárdságába ütköznek, amíg az nem győződik meg a gáláns „széptevő” őszinte érzelmeiről, melyeket a kútba vetett ajándékgyűrű feláldozásának jelképes gesztusa hitelesít. Egyes XIII. századi udvari novellákban a breton történetek csodás kalandjainak helyébe a korabeli udvari életmód és magatartásformák konfliktusa, a „lélektani kaland” lép. A Vergy-vár úrnőjének hőse, az ifjú lovag csak „árulás” árán tudja elhárítani a burgundiai hercegné csábítását, csak úgy bizonyíthatja be hűségét és ártatlanságát, ha hűbérura, a burgundiai herceg előtt felfedi szerelmese kilétét. A szerelmi titok elárulásával azonban a legnagyobb vétséget követi el az udvari szerelem eszménye ellen, s ezzel elkerülhetetlenül szerelme és szerelmese elveszítését idézi elő. Az Almásderes című el beszélésben a két ifjú szerelmes boldogságát a megkövesedett hűbéri hierarchia és szokásjog, valamint a rideg materiális érdekek szerint élő és gondolkodó idős rokonok önzése veszélyezteti és teszi kis híján lehetetlenné. A szerelem és a feudális szokásjog megoldhatatlannak tűnő konfliktusát csak a korábbi természetfeletti csodákban és tündéri beavatkozásokban bővelkedő történetekből reminiszcenciaként átörökített „csodatévő” paripa egyszerre ösztönös és – a Gondviselés eszközeként – „tudatos” cselekedete oldhatja fel. Antoine de La Sale késő középkori elbeszélésében a Szibilla-barlanghoz fűződő népi hiedelmek és a boszorkányszombatra emlékeztető ijesztő átváltozások ürügyül szolgáltak arra, hogy e folklorisztikus allegória által a szerző kifejezésre juttassa a hajdani lovagi eszmények átértékelődését és fokozatos kiüresedését. A hiábavaló, illuzórikussá vált ideálok keresése már könnyen a vesztébe sodorhatja azt, aki túlzottan hisz bennük, és hagyja magát megtéveszteni általuk, miként néhány évszázad dal később Cervantes regényhősének, Don Quijote de la Manchának emlékezetes példája is mutatja.

Eötvös József Könyvkiadó, 2014.

Eötvös Klasszikusok–sorozat

A kötetet válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Szabics Imre.