A szemléltetés évszázadai

Ha helytálló az a feltevés, hogy az altamirai barlangrajzok (és afrikai, európai kortársaik) egyidejűleg szolgálták az (ős)embert körülvevő titokzatos világ megismerését, s a megsejtett összefüggőségeket kutatva, értelmezve, annak jelképes és – szerencsés esetekben – valóságos, kézzelfogható birtokbavételét, valamint a megszerzett tapasztalatok áthagyományozását is a következő nemzedékekre, akkor megtaláltuk az első illusztrációkat a szemléltetésnek, ennek az ősi pedagógiai-didaktikai eljárásnak az előtörténetéhez.
Azt a felismerést, hogy a szemléltetés érzékelhetővé, elemezhetővé és értelmezhetővé teszi a világ ily módon feltárható titkait, a dolgok közötti – korábban rejtőzködő – lényeges, meghatározó összefüggéseket, s megkönnyíti a világ útvesztőjében való eligazodást, azaz a világ megismerésének és az ember tökéletesedésének egyaránt az egyik - talán a legfontosabb – módszere, Jan Amos Comeniusnak köszönhetjük. Az ismeretelmélet és az iskolai gyakorlat fejlődése, egymással karöltve, a XVII. század pedagógiai forradalmának eredményeként fogalmazta meg a modern oktatásügy megannyi időtálló axiómáját, közöttük a szemléletesség elvét és a sokoldalú szemléltetésnek, mint alapvető módszernek a fontosságát. A didaktikai elv és a nyomában lassacskán megújuló iskolai gyakorlat vízválasztó volt a következő évszázadok pedagógiájában: a „korszerűség” egyik fontos kritériumává vált a konzervatív skolasztikával és régi, úgymond „slendrián” tanítási szokásokkal szemben. És vízválasztó ma is; a módszer változatlan érvényességére, illetve természetes korlátaira figyelmeztet a modern taneszközök kínálta bőség (zűr)zavarában.

Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2001.

Szerkesztette: dr. Jáki László