A rajz metafizikája

Jadranka Damjanov művészettörténész és műfordító (Szabadka, 1934. január 5. – Zágráb, 2016. május 14.) az elemi iskola négy, valamint a gimnázium nyolc osztályát Szabadkán végezte, ahol édesanyja, Damjanovné Zimmer Sarolta magyar nyelvet és irodalmat tanított. Szabadkai iskolás éveiben nemzedékének jugoszláv teniszbajnoka volt. A Zágrábi Egyetem BTK Művészettörténeti Tanszékén diplomázott 1958-ban, s ugyanott szerzett doktori fokozatot 1963-ban. Doktori disszertációjának témája A naiv és a korszerű problémája a művészetben. Középiskolai tanárként dolgozott Zágrábban 1958 és 1983 között, s ezzel párhuzamosan 1965-től a Zágrábi Egyetem BTK Művészettörténeti Tanszékén a művészettörténet módszertanát tanította – 1979-től docens, majd rendes tanár 2002-ig. 1980-tól a zágrábi Képzőművészeti Akadémia pedagógiai szakának tanára is egyben. Több középiskolai képzőművészeti tankönyv szerzője. Az 1970-es évek elején kiadott tankönyve, a Likovna umjetnost I–II. / Képzőművészet I–II. több mint húsz kiadásban jelent meg. A Dubravka Jandával és Marcel Bačiđivel közösen készített Likovna umetnost című középiskolai tankönyvet öt nyelvre – a többi között magyarra is – lefordították. Számos egyéb képzőművészeti szakkönyvet írt, melyek közül egy jelent meg magyar nyelven, A rajz metafizikája címen. A maga nemében szinte előzmények nélkülinek tekinthető könyvet a professzor asszony saját kutatásaira és szakirodalmi tapasztalatokra támaszkodva állította össze a műalkotások elvontabb megközelítése érdekében. Az itt megjelenő alkotásokkal kapcsolatban három egyszerű alapkérdésre keresi a választ: hogyan nézünk, mit látunk, és hogyan tekintjük át, amit látunk. A kötet függelékében rövidebb lélegzetű esszéi kaptak helyet Csontváryról (Csontváryról írt tanulmánya Újvidéken, a Hídban is megjelent 2003-ban) és két horvát művészről, Ivan Picelj rajzi munkásságáról és Marija Muljević egy festményéről, továbbá itt olvashatjuk a szerző barátja, Papp Márió költő riportját Jadranka Damjanovval Nemzetisége horvát – anyanyelve magyar címmel. Jadranka Damjanov magyar–horvát kulturális kapcsolatok kutatásával is foglalkozott a Hrvatska, Mađarska, stoljetne književne i likovnoumjetničke veze (Zagreb, 1995) és a Hrvatska, Mađarska, Evropa (Zagreb, 2000) című tanulmányköteteiben. Tudományos munkásságáért 1998-ban Ivan Filipović állami díjban részesült, majd 2013-ban a Horvát Művészettörténészek Társasága Radovan Ivančević elnevezésű életműdíjjal fejezte ki elismerését. Sokat fordított magyarról horvát nyelvre. Kisebb fordításai többnyire rádióban hangzottak el és lapokban jelentek meg, de nagyobb lélegzetű szépirodalmi műveket is fordított. Szabó Magda Őz című könyvét kivéve, amely Újvidéken jelent meg (1964), a többi műfordítása Zágrábban látott napvilágot: Déry Tibor G. A. úr X-ben (1967), Hamvas Béla Scientia Sacra I., II. (1995), Erdős Renée Indiai vendég (1996), András Edit Fájdalmas búcsú a mondernizmustól és Hamvas Béla Jázmin és olaj (1999), Király Erzsébet – Kovács Sándor Iván Zrínyi római útikönyve (2000), Hamvas Béla Scientia Sacra III. és Zrínyi Miklós levelei (2003), Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek (2003) stb. Sajtó alá rendezte és kiadta nővére, Lijerka Pintar emlékiratait magyarul és horvátul: Hová is tűnhetett volna el? – Kamo bi moglo nestati? (Zágráb, 2005), valamint édesanyja, Damjanovné Zimmer Sarolta magyar nyelven írt emlékiratait is: Így éltünk Szabadkán, Damjanovné Zimmer Sarolta emlékiratai címen (Budapest, 2003). A könyvet a Szabadkai Városi Múzeumban mutattuk be 2007-ben. Damjanovné Zimmer Sarolta, aki szemtanúja volt a szabadkai szecessziós városháza építésének, két világháborúnak és még sok minden másnak, a Bajai úti temetőben nyugszik Szabadkán, lánya Damjanov Jadranka pedig – aki Szabadka első okleveles művészettörténésznője – Zágrábban, a Mirogojban.