A betonon is kinő a fű

Előszó helyett

1964 szeles áprilisában, felkapaszkodva a Szamosújvárról induló teherautóra utaztam életemben először Székre. A velem együtt utazók között egyedül én voltam városi ruhában, fedetlen fővel. Körülöttem a székiek fekete-pirosa, a lájbik kékje, a kendők szigora.

Szorongva válaszolgattam az engem faggatóknak, hogy hova igyekszem egy-magam az ismeretlenbe. Ünnepre, a táncház szombatjára érkeztem, csak úgy, mint a hazatérők, az idegenbe dolgozni járó székiek.

Este Kali néni lámpásánál láttam újra dalolva, táncolva az akkorra már kimosakodott csillogó szemű útitársaimat. Huszonegy éves voltam, s noha jártam már falvakat itthon is, ilyet, mint Széken, soha nem éreztem. Mintha száz évet gördült volna vissza az idő kereke, a kicsi szobába zárva valami megfoghatatlan feszültség vibrált, egy időben voltjelen öröm és bánat, muzsika és tánc, elválaszthatatlan örök és időtlen szépségébe forrva.

Ez volt az én első táncházam. Nem felejthető, egyszeri és megismételhetetlen úgy, mint az a másik, ott a Liszt Ferenc téren 1972 májusában az első pesti táncház.

Sokan mondhatjuk magunkénak a csodát, hogy ott lehettünk, máig átélve a lázas készülődést, majd az elfogódott ünnepélyességet, az első négyest, s a bizonyosságot, hogy közösen valami nagyszerűbe fogtunk, hogy valami elkezdődött.

Mi táncosok akkor direkt módon nem politizáltunk, senki sem gondolta, hogy történelmet csinálunk. Egyszerűen szerettünk egy kultúrát, és őszintén hittünk benne.

Ma ennyi év után sem tudom meghatottság nélkül nézni a Táncháztalálkozókra özönlő, muzsikáló, táncoló fiatalokat, köztük kortársaim, az első táncházas nemzedék unokáit.

Megvalósulni látom mindazt, amiért évtizedeken át zenészek, táncosok, mesterek és tanítványok oly sokat munkálkodtunk.

Úgy érzem, jól tettem, hogy annak idején felkapaszkodtam arra a Székre induló teherautóra.

Foltin Jolán