A belső várkastély

Avilai Szent Teréz e munkája az elmúlt kétezer év keresztény irodalmának egyik legfontosabb műve, melyben összefoglalást ad a keresztény misztika teljességéről. „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” – írja Szent Pál. S erre nemcsak a misztikusokat hívja meg Isten, hanem mindenkit. A kegyelmet mindenkinek megadja, ezt a belső átalakulást mindenkiben véghezviszi – aki átadja Neki az életét. A misztikusok csak abban különböznek a többiektől, hogy ők ezt a folyamatot belsőleg is meg tudják tapasztalni, és ha még arra is kegyelmet kapnak, be is tudnak róla számolni. Avilai Szent Teréz mindent megkapott. Talán olvasóját is közelebb viszi ahhoz, hogy Krisztus éljen benne. A kötet a spanyol kritikai kiadás alapján újrafordított változat.

Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Kiadó, 2020.

Avilai Szent Teréz összes művei 1.

Írta: Avilai Szent Teréz

Fordította: Dr. Sajó Tamás, Templom Kata

Kapcsolódó kiadványok:

Avilai Szent Teréz: Versek - A lélek kiáltásai Istenhez

Avilai Szent Teréz: Önéletrajz

Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Antonio Mas Arrondo: Érinteni az Eget

Kapcsolódó témakör:

Egyházi irodalom

Avilai Nagy Szent Teréz (spanyolul: Teresa de Jesús) abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született kasztíliai Avilában, 1515. március 28-án. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Amikor tizennyolc éves lett, titokban hagyta el a szülői házat, és felvételét kérte az avilai Megtestesülés-kolostorba. A első időszakban az átlagosnál nem rosszabb, de nem is jobb apáca volt. Negyven évesen, végleges megtérése után, amelyben belátta addigi tévedését és meglátta, hogy Isten őt ,,nem az emberekkel, hanem az angyalokkal való társalgásban akarja látni”, készségesnek mutatkozott a hívás követésére. Teljes erővel belevetette magát a küzdelembe, hogy a szívét ,,összhangba hozza” Krisztus szívével. Belső élete ettől kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába. Ismételten látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa. De bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták, hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. E kínos helyzetből négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert ők igazolták Teréz misztikájának igaz voltát. Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie. Mindenekelőtt ,,igen hűséges akart lenni a rendi regulához”, mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, egy árva fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez. 1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve. Bár igen sokan szembeszegültek vele, egyik kolostoralapítását követte a másik. Sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Jelentős támaszt kapott Keresztes Szent János és Grácián Jeromos személyében, akik mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene. Az Isten dicsőségéért és a tévtanítások által meggyötört és elcsúfított Egyház megszépítéséért égő buzgósága nem hagyta nyugton. Kitárult előtte Isten titkainak kapuja, és leomlott számára az idő és az örökkévalóság közötti válaszfal. Mindezek következtében üzeneteket, parancsokat, reményeket és válaszokat közvetített. Életének utolsó huszonkét esztendeje ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben misztikus magasságokban járó lírával hagyta ránk mesteri tanítását. Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét, s közben az egészsége már nagyon rossz állapotban volt. Utolsó hónapjait — főleg néhány hatalmaskodó kolostori elöljárónő láttán — szenvedés, keserűség és csalódás nehezítette. Ez volt utolsó megpróbáltatása. A ,,szegény, bűnbánó apáca”, ez a beteges, gyenge nő haláláig — az ellenségeskedő világban és rendszerint drámai körülmények között — tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára. Avilában, 1582. október 4-ről 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következő évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba. Szeretettől izzó élete jelképeként Alba de Torresban ma is épen őrzik a szívét! VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte. Olyan megtiszteltetés ez, amely a szent nők között rajta kívül máig csak Sziénai Szent Katalinnak jutott osztályrészül.